
Félidős mérleg: hol a baloldal helye a Tisza-korszakban?
Shownotes
Május 8. óta több mint húsz írás és öt podcast jelent megaz Új Egyenlőség „Demokrácia és baloldal” rovatában. A hatodik podcastban Kiss Ambrus és a sorozatot szerkesztő Scheiring Gábor összegezte, hol tart a vita.
A rovat a kormányváltás után indult, abból a kérdésből, hogymi a baloldali értékek és a baloldali politika szerepe a poszt-Orbán Magyarországon. Eddig 22 cikk jelent meg 21 szerzőtől. Scheiring szerint ez az egyik leghosszabb és legtöbb hozzászólót megmozgató baloldali vitasorozat, amit 2000 óta a hazai sajtóban követett.
Scheiring szerint a sorozat elsődleges célja nem intellektuális volt, hanem „traumafeldolgozó közösségépítés”. A demokratikus újrakezdésnek mindenki örül, de majdnem egy évszázad óta először nincs baloldali képviselet a parlamentben. Egy középjobb kormánypárt két szélsőjobbpárttal szemben szerinte nem ideális helyzet a demokrácia jövője szempontjából.
A sorozat azt is üzeni: nem igaz, hogy egy „ideológiákontúli” pragmatikus korszak kezdődött. Baloldali értékeket bátran fel lehet vállalni, ezekért nem kell elnézést kérni. A szerkesztők szándékosan nem pártalapításról kérdezték a szerzőket; a hozzászólók szinte egyetértettek abban, hogy annak most nincs itt az ideje.
A legtöbb írás a baloldal Tisza-korszakbeli stratégiájávalfoglalkozott. A szerzők többsége elválasztotta az időtávokat. Rövid távon a kormány számos jó lépést tesz. Hosszú távon viszont nem várható olyan modellváltás a gazdaságpolitikában, az identitáskínálatban és a demokráciamélységében, amely fenntarthatóvá tenné a demokráciát, és megfelelne egy ökoszociális baloldalnak. Szalai Erzsébet írása azt vizsgálta, mennyire mély a változás: rendszerváltás, kormányváltás, vagy gazdasági és kulturális modellváltásis.
Témaként előkerült a zöld politika és a klímaválság, aszakszervezeti és alulról jövő civil szerveződés, valamint az értelmiség szerepe.
Scheiringet két téma örömmel lepte meg. Az egyik az érzelmek szerepe: a sérülékenység, a düh és a gyász mint a baloldali identitás építőkövei. A régi baloldal egyik hibája éppen az volt, hogy nem épített közösséget.
A másik a vezetés kérdése. A Tisza erősen központosított,mindössze néhány tucat taggal működő mozgalom, a baloldal viszont gyakran a bázisdemokráciához tér vissza – miközben hiányzik a lehetőségeket megragadó, bátor vezető. Scheiring az amerikai időközi választások új baloldali politikusaira hivatkozott: mögöttük évtizedes mozgalomépítés áll, aholközépszintű vezetők és káderek tanultak egymástól. Ilyen tanulási folyamatot a szerb mozgalom is mutat, az Otportól a mostani tiltakozásokig. Magyarországon ehelyett inkább messiásvárás, összeomlás és újrakezdés váltja egymást. Kiss Ambrus azt vetette fel, hogy a szerbiai, karizmatikus vezető nélküli tömörülés másik utat mutat, bár annak kockázatai is vannak.
Scheiring saját bevallása szerint több írást várt volnamagáról a demokrácia intézményi és társadalmi szerkezetéről, a baloldaliságot elfogadó liberális irányból, a külpolitikáról (Hegyi Gyula megosztó írása kivétel) és a nemek közötti egyenlőségről. Kiss Ambrus a szakszervezeti vezetőkhiányát érezte a leginkább. Scheiring szerint ez az államszocialista örökséget és az Orbán-rendszer elnyomását tükrözi: sok szakszervezeti tagnak a „baloldal”ma inkább taszító szó. Az Egyesült Államokban viszont a szakszervezetek támogatottsága 71 százalék körül van, az 1960-as évek óta a legmagasabb, és az új típusú szerveződés választási eredményekben is látszik.